Kedveseim,

a sok barom önkínzás és önsajnálkozás után úgy döntöttem, hogy elég. Megígértem magamnak, ha a legközelebb egy olyde kedves ismerős benéz hozzám és közli, hogy tud nekem egy állást, majd utána nem jelentkezik többet (sem egyetlen cég sem az önéletrajzomra), akkor a továbbiakban itthon nem próbálom megtalálni a szerencsémet. Ez az elhatározásom olyan erős volt, hogy ma már elmondhatom, hogy árprilis 9.dikével elhagyom a kis hazám, és megyek Angliába. Egy családnál kaptam állást, ráadásul Japán családnál (és jó páran tudjátok mennyire megőrülök azért az országért), úgyhogy most nagyon boldog vagyok.

Persze, nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, hogy mennyire fog hiányozni nekem minden: a családom (akinek a legtöbbet köszönhetem), a barátaim (akik nélkül nem tudnék élni) és azért a kis szobám, a dolgozó ahol a történeteim születtek... és még sorolhatnám. De nem vagyok szomorú és lehangolt, inkább vegyes izgalommal, de főleg jó értelemben, várom már, hogy leszálljon a gépen a Gatwick airporton és elkezdhessem az új életem és végre megtaláljam önmagam, amit mostanra már szinte teljesen elvesztettem, azt hiszem.

Az írást nem hagyom abba, ott is lesz korlátlan internet kapcsolatom szerencsére. Egy külön blogot fogok majd nyitni és oda fogom majd szépen megírni a kint megélteket. Mit mondhatnék még? Nem mondok semmi mást :). Boldog vagyok.

Először is, augusztus óta keresek munkát, elküldtem már ezer helyre az önéletrajzom, de egyetlen egy helyről sem hívtak vissza. Lassan kidobhatom a kukába a diplomám. De ez már egy lejárt lemez, egyébként is válság van, szóval nem feszegetem tovább.

Aztán, ott vannak az emberi kapcsolatok. Nem tudom, hogy alakul ki egy embernél, hogy könnyedén átlátja reálisan a dolgokat, bár, azért reméli, hogy nem igaz, de legbelül tudja, hogy nem véletlenül érzi azt, amit érez. Aztán, hirtelen a sejtelem valósággá válik, pofon üti egy kicsit, de nem túl erősen, mert számított rá és csak idő kérdése volt, hogy a dolgok mikor buknak ki. Kibuktak, kifordult minden önmagából és egy kicsit összetört a világ. Most, úgy döntöttem, hogy tovább lépek… de azt is tudom, hogy nem lehet azokat a hegeket és sérelmeket eltüntetni onnan legbelülről, és semmi nem lehet ugyan olyan, mint volt, még ha az ember próbálkozik is vele. Ismét egy közhely, és sajnos ismét igaz. Nem haragszom senkire, nem utálok semmit, csak azt tudom, mihez, hogyan kell tartanom magam, amit igazából már eddig is tudtam ott legbelül, csak kellett rá egy-két bizonyíték. (mert addig úgy sem hisz az ember)

Valójában egyetlen egy olyan ember van az életemben, aki okozhatott nekem eddig bármekkora sérülést, csinálhatott bármit, sosem tudtam rá igazán haragudni és beforrtak azok a hegek, úgy, hogy nincs bennem nyomuk, eltűntek teljesen. Érdekes és egyre mélyebb kapcsolat a miénk. Nem gondoltam volna, hogy valaki egyszer ezt hozza ki belőlem, hogy akaratlanul, látatlanul tanít meg dolgokra és tudom kamatoztatni. Persze, néha a rosszat is kihozza belőlem, ami baj, meg igazából nem baj, mert így legalább meglátom azt az oldalamat is…úgy értem, intenzívebben meglátom és ezt is tanultam közben kezelni. Szóval, le a kalappal, hogy ilyen létezik az életben, és csak köszönni tudom, hogy ezt megélem.

Sajnos, a sornak még nincs vége. Ott a pasi. A Nagy Ő. Aki nem lehet az enyém, hogy nem cseszné meg magát ez a rohadék élet. Azt szokták mondani: meglátni és megszeretni. Ja, megláttam és megszerettem. Tegnap találkoztunk másodszorra az életemben, és jézusom, ott voltam mellette, beszélgettünk, miközben azt hittem mindjárt felrobban a szívem, remegtem, és, hogy bármit kimondok, úgy éreztem, hogy még egy „A” betű is a világon a legnagyobb hülyeségnek hangzik a számból. Szóval, mindegy volt, hogy mit csináltam, teljesen hülyének éreztem magam mellette. Azt hiszem, így van ez, ha valaki olyan hatással van rád, hogy az eszed is a szívedet követi… amilyen izgatottan az ver, úgy keveredik össze minden gondolatod az agyadban. Ismét közhely, és ismét túlságosan igaz.

A Nagy Ő nem itt él már három éve, kiköltözött külföldre és egy évben maximum kétszer láthatom, és persze van barátnője. Tudom, ez a legrosszabb hármas, ami valaha megtörténhet a szerelemben. Tegnap rá kellett jönnöm, hogy nem ilyen kaliberű lány kell neki, mint amilyen én vagyok és elgondolkoztam, hogy milyennek láthat kívülről. Aztán, megvilágosodtam, mint az ég alja hajnalban: teljesen másnak lát,mint amilyen vagyok.

Randizok most egy sráccal, vagyis, igazából járunk, és ő mondta nekem, mikor közöltem, hogy már két-három éve nem volt hosszú kapcsolatom és randim is igen kevés, hogy: „Nagyon furcsa. Én biztos voltam benne, hogy te egy igazi pasifaló vagy”. Én csak pislogtam...szóval neki ilyennek tűnök kívülről. Rendben,tudom, megvan a stílusom, a megjelenésem, mások állítják, hogy olyan kisugárzásfajtával is rendelkezem,de vazz, nem, nem vagyok pasifaló, mert egy konzervatív picsa vagyok, aki igenis csak akkor kezd bele egy kapcsolatba, ha érez valamit a másik iránt, nem azért, hogy mert legyen, meg szar egyedül, meg különben is, sexhiány…

És most itt állok, van egy barátom, akivel úgy tudunk együtt nevetni és szórakozni, mint eddig senki mással, de ennél a szintnél meg is áll a dolog. És ott van a másik pasi, akiért igazán dobog a szívem, elmondanám neki az összes titkom, de nagyon valószínű, hogy nem lehet az enyém. Sőt, biztos.

Jól van élet, ezt is elcseszted nekem… megköszöntem… igaz, azt is, amit adtál…

Rég jelentkeztem. Azóta, hogy az utolsó bejegyzést megírtam, sok minden változott.

Kaptam munkát az MKB-ban és most már sokkal teljesebbnek érzem magam, végre van miért felkelnem reggelente, küzdeni valamiért. Bár persze, ahogy az lenni szokott, néha az ember visszasírja az eseménytelen napjait egy kis nyugalomért. Bár most még nem érzem magamban ezt a vágyódást irántuk; talán majd ha eltelik pár hónap és bosszankodva kelek fel, hogy megint munka és remélem az éjszaka folyamán felgyulladt a munkahelyem épülete.

Itt szeretném mindenkinek megköszönni még egyszer, hogy szurkolt nekem és megajándékozott pár hozzászólással az előző bejegyzésemnél.

Más is változott, végre, újra tudok írni. A regényem halad, valahogy úgy adom vissza benne a mondatokat, megtalálom a tökéletes szavakat, ahogy én azt szeretném viszontlátni. Épp ma jutott eszembe egy másik regény ötlet, aminek a forgatókönyvéből rengeteget ki tudnék hozni, igaz, talán túl sokat vállalok vele, de azt hiszem, párhuzamosan fogom írni a kettőt. Sajnos hozzá kell tennem, hogy egy-egy nap végén, mikor a munkából hazaesek, ahhoz van csak kedvem, hogy éppen csak létezzek és hagyjon békén az összes számítógép és billentyű és egér az egész kerek világon. Terhelt és lefáradt aggyal sokkal nehezebb szép és kerek, megfelelő mondatokat alkotni egy írásban, bár gyakorlom és így egy hét kell ahhoz, hogy megírjak egy teljes fejezetet.

Tudom, tudom: merengő. Amennyire látom, pár merengős olvasóm is ellátogat ide, és tudom, frissítenem kéne ott a történeteimet. Ahogy fent is írtam, alig van időm; a munkahelyemen képtelenség tollat ragadni, túl sok a munka, viszont ha akad egy kicsi és kedvem van írni, azt hiszem nem meglepő, hogy rögtön a regényemhez nyúlok. Bár az Éjfekete következő fejezetének jeleneteit szépen elterveztem, igyekszem majd leülni és megírni. Időpontot nem merek ígérni.

Remélem mindenkivel minden rendben van.

Aya

Komolyan, nem tudom mi van velem mostanában. Leülök írni és egy torz világot látok viszont minden szavamban, egy olyan világot, ami nem én vagyok. Több évig ültem végig az órákat az egyetemen, tanultam, mozgalmas volt az életem, lediplomáztam, majd fél évig négy órát tett ki az angoltanulás az életemben, naponta. És most, hogy alig két hónapja fel kellett mondanom a munkahelyemen, itt állok, minden kihívás nélkül; mert valóban, most az életemben nincsen semmi kihívás, nem érzem, hogy naponta tennék valami fontosat, hogy előre lépnék akár nevetséges centimétereket is. Nézem az álláshirdetéseket, és visszariaszt az alapvető 5 év szakmai tapasztalt megkövetelése. Komolyan, egy éve sincs a kezemben a diplomám, nemhogy 5 eltöltött évem egy munkahelyen. Azért remélem, hogy idővel, a nagyon közeli jövőben végre egy irodában, vagy akárhol, de küzdhetek azért, hogy valami elismerést szerezzek, nem másnak, hanem magamnak. Bár a fejvadász cégnél figyelmeztettek, hogy akár fél évbe is beletelik a válság miatt, hogy egy állást találjak.

 

Ahogy felkelek, napról napra egyre üresebbnek érzem magam, pont a fent leírtak miatt, és valahogy percről-percre gyűlik bennem a feszültség, és lassan úgy érzem, robbanok, egyszerűen nem bírom tovább. Folytatnám a regényem, de ilyen lelkiállapotban képtelen vagyok másra, csak arra a torz világra, ami valótlanul mutatja magamat minden szavában.

 

Simply FML!

Nem tudom mi vitt rá, hogy én is belekezdjek egy blogba; azt hiszem, évek múltán jó lesz visszaolvasni, hogy folyt az életem, mi mindenben változtam, milyen céljaim vesztek el, és hogy alakult maga az elképzelésem a jövőmről.

 

Ölelem az én egyetlen BMX-emet!